Itt vagy
Nyitóoldal > Média > Cikkek > Filozófiák a törésteszten – Ateizmus (2.rész)

Filozófiák a törésteszten – Ateizmus (2.rész)

A tudat természete

Az előző részben az agyműködés és az elme egymáshoz való viszonyát vizsgáltuk. Tisztáztuk, hogy eddig nem találtunk magyarázatot a tudatosulásra az agy biológiai és funkcionális határain belül. Könnyen lehet, hogy a tudat egy agytól függetlenül létező dolog, bár elviekben sosem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy egyszer csak felfedeznek egy jelenséget, ami fizikai válasszal szolgál.

Az agykutatás valószínűleg sosem fog perdöntő bizonyítékkal szolgálni az elme fizikai vagy metafizikai természetét illetően. Ez nem jelenti azonban azt, hogy ne létezne ilyen bizonyíték. Létezik, csak nem a biológiában keresendő – hanem a kvantummechanikában.

Ebben a részben megismerkedünk egy különös fizikai jelenséggel, ami pontot rak az ateisták és idealisták vitájának végére.

A kétrés kísérlet: A newtoni fizikában mérhető fizikai változókkal van dolgunk (mint mondjuk egy test sebessége, hőmérséklete, mérete stb.). Például ha tudjuk, hogy egy testnek mekkora a tömege, az mindig egy fajta eredményt jelent. Nincs olyan, hogy egy mérés egyszerre két eredményt szül – ha valami négy mázsa, akkor az négy mázsa, és se nem több ezzel egy időben, se nem kevesebb. Emellett akárhányszor végezzük el ugyanazt a kísérletet, ha pontosak voltunk, mindig ugyanazt az eredményt kapjuk.

Egy részecske viszont „szokatlanul” viselkedik – ugyanis nem tudjuk megállapítani minden tulajdonságát egy időben. Sőt, minél jobban törekszünk megmérni egyes tulajdonságait, annál pontatlanabb adatokhoz jutunk azon tulajdonságpár paraméteréről. Például minél pontosabb mérést végzünk egy elektron helyzetéről, annál pontatlanabb jóslatunk lehet az irányáról. (Ez esetben a hely és az irány egy ilyen tulajdonságpár.) Ezt a kvantumeffektust hívják bizonytalansági relációnak.

Megdöbbentő, de a kísérletek egyöntetű tanúsága szerint a részecskék egyes tulajdonságai nem is léteznek konkrétan, amíg valaki nem próbálja megmérni őket. Ennek köszönhető, hogy amíg „nem nézünk oda”, egy részecske nem létezik konkrétan lokalizálható formában, csak potenciális lehetőségekként. Az anyag kvantuma gond nélkül lehet egyszerre több helyen, vagy alakul pontszerű elemből térben kiterjedő hullámmá és viszont. Ennek érzékeltetésére bemutatom a híres kétrés kísérletet, melynek eredményét hétköznapi gondolkodással igen nehéz felfogni.

A kísérletben egy részecske (mondjuk elektron) forrást helyeznek el egy érzékelő ernyővel szemben. Az érzékelő és a forrás közé egy falat emelnek, amelyre két csukható rést vágtak. Egyszerre mindig csak egy részecskét bocsájtanak ki, azok sorra áthaladnak az egyik résen, végül nyomot hagynak az érzékelő ernyőn. Ha csak a jobb oldali rés nyitott, úgy az ernyő jobb oldalán rajzolódik ki a mintázat, viszont ha a bal oldali rés a nyitott, úgy az ernyő bal oldalán.

De mi történik, ha mindkét rés nyitva van? Azt várnánk, hogy két csík jelenik meg, egy a jobb és egy a bal oldalon. Ezzel szemben egy interferencia kép rajzolódik ki, mint amikor folyadékkal követik el ugyanezt a kísérletet. Jobb és bal szélre csak kevés elektron csapódik be, míg a legtöbb középre érkezik – vagyis a leginkább takart helyre, ahová a legkevésbé várnánk. A hullámzó víz esetében könnyen magyarázható az interferencia kialakulása, de részecskék esetén értetlenül állunk a jelenség előtt. Olyan, mintha a lyukhoz közelítő részecske valamiképp értesülne arról, hogy van egy másik lyuk is, és emiatt hullámmá változna, átmenne mindkét lyukon, interferálna saját magával, majd a falhoz érve részecskévé változna vissza, és az interferencia képnek megfelelő valószínűséggel jelenne meg valahol. Interferenciakép csak akkor keletkezhet, ha a részecske két lyukon halad át egyszerre.

A tudósok ezért mindkét lyuk közelébe detektort helyeztek el, hogy „szemtanúi legyenek” a hullámmá változó részecskének – ekkor azonban a mérést követően összeomlott a részecske hullám, és a részecskét vagy az egyik, vagy a másik lyuknál érzékelték. Ezt a jelenséget hívják a hullámfunkció összeomlásának.

Soha nem fogjuk azt látni, hogy mindkét detektor érzékeli a részecskét, és ezzel együtt az interferencia mintázat is eltűnik. Két lyukon csak úgy tud átmenni a részecske, ha „nem nézünk oda.” Így nem láthatjuk ugyan, hogy miképp történik mindez, de az interferencia mintázat mégis bizonyítja a pontszerű részecskék hullámmá változását.

A kétrés kísérletben csupán két tényező változik, ami előidézheti az interferenciakép összeomlását: a lyukakat figyelő detektorok jelenléte és a megfigyelés ténye. Ergo a jelenségnek két lehetséges magyarázata volt: vagy a műszeres mérés gyakorol ilyen hatást a figyelt részecskékre, vagy közvetlenül a megfigyelés idézi elő az összeomlást. A tudósok évtizedeken keresztül vitáztak, egészen addig, amíg ki nem találták az úgynevezett kvantumradír kísérletet.

A kvantumradír kísérletben megjelölték a szabadon mozgó részecskéket, ám mielőtt a jelölések alapján kitalálhatták volna az útvonalakat, újra “összekeverték” azokat, majd úgy vetítették a képernyőre. Ezzel lehetőséget teremtettek az útvonalak megismerésére, ám végül mégsem használták azt ki. A módszerrel gyakorlatilag eltörölték a potenciális ismereteket, mielőtt azok birtokába juthattak volna.

Ha a kísérlet végén az interferencia kép összeomlik, a naturalista álláspont igazolódik be, vagyis a műszerek okozzák az összeomlást, hiszen az eredményről szóló tudatosulás ezúttal elmarad. Ha viszont az interferenciakép kirajzolódik, azaz nem omlik össze a hullámfüggvény a kísérleti eszközök beavatkozása ellenére sem, csupán egy magyarázat marad: hogy a tudatos megfigyelés omlasztja össze a hullámfüggvényt. A kvantumradír kísérletek összes verziója kivétel nélkül kirajzolta a hullámfüggvényt, amikor nem használták ki a megismerés lehetőségét – vagyis bizonyossá vállt, hogy a megfigyelés az összeomlás oka.

Mit is jelent a megfigyelés, mi számít annak? Erről lehetne vitatkozni, de amiben biztosak lehetünk, hogy az emberi tudatnak köze van hozzá. A tudat a megfigyelés előfeltétele.

Ha az anyag csupán potenciális lehetőségként létezik mindaddig, amíg a szubjektum, vagyis a tudatosság „terébe” nem kerül, és pusztán a tudatosság terében kerül sor a materializálódásra, abból az következik, hogy a tudat nem lehet az anyag terméke. A tudat előtt nem létezhetett anyag, amiből a tudat kialakulhatott volna – a kialakulás sorrendje csak fordítva működik. Tehát az anyagból álló agy létét is meg kellett előznie az anyagtalan tudatnak, az elmének. Ez földhöz ragadt gondolkodással őrültségnek tűnhet, ám a kvantummechanika bizonyította, hogy ez az igazság. Lehet szájat húzni, fejet csóválni, de a mért adatok egyéb módon nem értelmezhetőek.

A kvantumradír-kísérletek félreinterpretálhatatlan eredménye jól ismert – mégsem változtatta meg az értelmiség általános gondolkodását, naturalista világképét. Ebből is látszik, hogy bár az ateisták szeretnek magukra a legobjektívebb és legracionálisabb lényként tekinteni, az ő világnézetüket is inkább érzelmi tényezők határozzák meg, és simán elsétálnak a filozófiájuk számára problémás tények mellett.

Innen folytatjuk tovább az ateizmus boncolását. Következő célpontunk a második jelenségcsoport (az anyag) eredete lesz. Tartsatok akkor is velem!

/Rúpa/

Facebook - Önvalónak való

Hasonló bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Top