Itt vagy
Nyitóoldal > Média > Cikkek > Az MI vagy nem MI? Ez itt a kérdés.

Az MI vagy nem MI? Ez itt a kérdés.

Gondolatok a tudat természetéről

A science-fiction regényekben és filmekben előfordulnak öntudatos mesterséges intelligenciák, azaz MI-k. Az MI ötlete konkrétan a huszadik század első felében született meg, az emberi gondolkodás másolását firtató informatikusok és filozófusok fejében. A számítógépek csupán programok, előre megírt algoritmusokat (felmerülő probléma megoldására írt részletes utasítássorozatokat) követő, öntudatlan mechanizmusok. Na de megtanulhat-e egy gép valójában gondolkodni, azaz képes-e tudatossá válni? Ez a test és tudat kapcsolatát érintő kérdés érdekes vitákat szült, és olyan válaszokat, melyek a saját tudatosságunkkal kapcsolatos hozzáállásunkat is befolyásolhatják.

Az agykutatók felismerték, hogy a biológiai agy sérülései, változásai befolyásolják az elmeműködést és az érzékszervek felfogó képességét – ebből széles körben következtettek arra, hogy az elme és a tudat az idegsejt-kapcsolatok következménye.

Ezzel egy időben mindinkább bizonyossá vált, hogy a matematika segítségével bármilyen fizikai jelenséget leírhatunk egy algoritmussal. Felmerült a kérdés, hogy az immáron fizikainak tekintett elme is leírható-e egy algoritmussal? Ha igen, képesek vagyunk-e egy virtuális modellt készíteni róla? És ha sikerülne egy virtuális modellt készíteni az elméről, ez a modell valódi öntudattal rendelkezne-e? Innen már csak egy lépés volt az MI, az öntudattal rendelkező program ötlete.

A funkcionalisták (vagy algoritmikus materialisták) szerint az elme lényege az idegsejtek közötti jelátvitelben keresendő, a szinaptikus kapcsolatokban, amik leírhatóak egy algoritmussal. Éppen emiatt lehetséges az MI megalkotása, hiszen az öntudatosságot valóban egy algoritmus teremti meg, és nem játszik szerepet az anyagi közeg, amiben a algoritmus működik.

Más gondolkodók, mint például John R. Searle filozófus szerint azonban a funkció nem vonatkoztatható el teljesen a funkciót megvalósító közegtől. Egy vihar számítógépes modellje nem fog eláztatni minket és fákat kicsavarni, és ehhez hasonlóan a tudat számítógépes modellje sem fog öntudattal bírni. Searle szerint nem tekinthetünk el azoktól az anyagi hatóerőktől, amik az idegsejt-hálózat sajátosságai – ergo nem valósítható meg egy öntudatára ébredő MI. Tipikus példa a londoni vízvezeték-rendszer, ami struktúrájával tökéletesen modellezné egy emberi agy szinaptikus kapcsolatait – senki sem feltételezné, hogy ebben az esetben a londoni vízvezeték-rendszer öntudatára ébred. Searle erős érvei (példa még a kína szoba és hasonlók) a biológiai naturalizmus győzelmét ígérték az algoritmikus naturalizmussal szemben. Ekkor jelent meg a színen Hans Moravec, és vetette be az agyprotézis gondolati kísérletét.

A kísérlet lényege a következő: tegyük fel, hogy tökéletesen ismert az agy minden neuronja, és képesek vagyunk olyan szintetikus neuront alkotni, ami tökéletesen ellátja az eredeti feladatát. Képzeljük el, hogy egy alany agyának egyik neuronját kicseréljük egy funkcionálisan ugyanúgy működő mű neuronra. Mi történik ekkor? Változik az ember viselkedése? Nem feltételezhetünk változást. Folytatjuk a kísérletet, sorra cseréljük ki az eredeti neuronokat szintetikusakra, mígnem az egész agy egy protézissé nem válik. Az várható, hogy az alany funkcionálisan ugyanúgy fog viselkedni, mint az eredeti agyával – de mi történt a tudatával? Moravec meggyőződése, hogy az alany tudata megmaradna, ezzel bizonyítva, hogy csupán a neuronok funkcionális tulajdonságai fontosak a tudatosság szempontjából, és a funkció közege nem számít.

Searle azonban ezt felelte a kihívásra:

„Meglepetésére ön azt fogja tapasztalni, hogy tényleg elveszti uralmát a külső viselkedése fölött. Tapasztalni fogja pl., hogy amikor a szemész a látását ellenőrzi és hallja a hangját: „Egy piros objektumot mutatok önnek, mit lát?” azt szeretné kiabálni, hogy „nem látok semmit, teljesen megvakultam!” Ehelyett azonban hallja a saját hangját, amint minden ellenőrzése alól kivonva magát azt mondja: „egy piros tárgyat látok magam előtt”… A tudatos tapasztalása lassan semmivé foszlik, miközben a külsőleg megfigyelhető viselkedése változatlan marad. ” (Searle, 1992)

Sokan kritizálták Searle-t, túlságosan intuitívnek tartott és alá nem támasztott érvelése miatt. Azonban vegyünk észre valamit: a gondolatkísérlet rámutat, hogy elviekben egy öntudattal nem rendelkező MI is képes lehet totálisan úgy viselkedni, mint egy öntudatára ébredt MI. Elviekben létezhet olyan algoritmus, ami képes egy öntudattal rendelkező, értelmes lény reakcióit utánozni – noha a tettek mögött nincs jelen semmiféle tudatosság. Kívülről egyszerűen csak nem állapíthatjuk meg, mi zajlik le a másik fejében, mit tapasztal, ha tapasztal egyáltalán valamit.

Visszatérve: az agyprotézis kísérlet látszólag az algoritmikus materializmust hozta ki győztesül – de ez azt jelentené, hogy az agyműködést szimuláló londoni vízvezetékrendszernek elméje volna? Nevetséges feltételezés. Úgy tűnik, hogy teljességében egyik elmélet sem tökéletesen helytálló, hacsak nincs igaza Searle-nek az agyprotézis kísérlettel kapcsolatban, hogy az eredeti agy fokozatos eltűnésével együtt tűnne el fokozatosan a tudat is – ez azonban örök rejtély marad.

Az általam is képviselt védánta filozófiai iskola azonban egy harmadik nézőpontot képvisel, ezzel feloldva és megmagyarázva a két materialista irányzat ellentmondását. Eszerint a tudat nem az agy terméke, sőt, még az elme is független az agytól. Az agy egyféle hardver, az elme a szoftver, amit a lélekvándorlás folyamata során új hardverekre lehet telepíteni, a lélek pedig a tanú, a tudat forrása, a hardver-szoftver rendszer részleges programozója és kezelője.

Amikor egy számítógépet kezelünk, a komputer számtalan olyan számítást hajthat végre, és olyan programokat futtathat, amikről felhasználóként nem vagyunk tudatosak. Ugyanígy: az elme- és agyműködés egy adatkezelő rendszer, aminek csak a kimeneti adatait érzékeli az önvaló, a lélek. A hardver és a szoftver képesek kölcsönösen hatni egymásra (a memória meghibásodása lassíthatja a programokat, és fordítva: pl. az első katonai vírusok olyan elektromos jelet közvetítettek a monitorba, amitől az felrobbant!) A materialisták úgy érvelnek, hogy az agy-elme kölcsönhatásai bizonyítják, hogy az elme az agy terméke – de ez nem ilyen egyszerű. Mivel a kölcsönhatás oda-vissza működik (pszichoszomatikus betegségek esetében az elme lehet hatással a fizikai testre, agysérülések pedig elmefunkciókat károsíthatnak), akár azt is feltételezhetnénk, hogy fordított a helyzet: az elme hozza létre az agyat. (És a védánta értelmezése szerint éppen ez a helyzet.)

A védánta nem fogadja el, hogy tudattalan elemek bármiféle kombinációja tudatosságot hozhat létre – a gondolat, hogy a neuronok bármiféle kapcsolata öntudatot eredményez, éppen olyan nevetséges, mint hogy London vízvezeték-rendszere képes szert tenni a tudatosság képességére. A tudat az örök lélek (átmá) természete, ami alapjaiban különbözteti meg a tudattalan anyagtól.

És ezzel együtt könnyen megválaszolhatjuk az agyprotézis kísérletet is: Moravecnek igaza volt, a mű aggyal rendelkező személy tudata valóban megmarad, de nem azért, mint feltételezte – az agy csupán egy eszköz, nem a tudat forrása. A kísérlet inkább ahhoz hasonlít, mintha egy folyamatosan robogó gépkocsi motorját apránként kicserélnénk, úgy, hogy közben nem áll le. Akár sikeres a kísérlet, akár nem, a sofőr a volán mögött marad. Vagy mintha egy számítógép hardver-részét cserélnék ki apránként úgy, hogy közben a felhasználó folyamatosan dolgozik rajta, és a szoftver is megállás nélkül fut.

A védánta filozófia világosan megmagyarázza és megoldja azt a két problémát, ami a naturalista táborokat zavarba ejtette.

Facebook - Önvalónak való

Hasonló bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?

Top